Bánat

Imádott kiskutyámat éjjel be kellett vinni a klinikára. Nagyon beteg lett szegénykém. Már pénteken voltunk az állatorvosnál, mert hasmenése volt és hányt. Teljesen apatikus volt egész nap. Még felkelni sem volt kedve. Aztán kapott a jó doktortól 3 injekciót, meg tablettákat és úgy tünt tegnap, hogy kicsit jobban van. Éjjel arra ébredtem, hogy újra rosszul van. Nagyon szenvedett. Azonnal öltöztem és irány a kórház. Már a kocsiba is alig tudott beszállni. Azonnal megröntgenezték és a diganózis: a méhe tele van gennyel. Elmondta az orvos a lehetséges variációkat. Akkor már azt hittem, hogy megfulladok. Úgy éreztem, hogy nem kapok levegöt, a szívem a torkomban dobogott. Még mindíg elöttem van a tekintete, ahogyan nézett rám, amikor elvitték. Mert természetesen ott kellett hagyni. Nem volt kérdés, hogy operálni kell. A kérdés az volt, hogy lépett-e fel komplikáció, vagy sem. Ebben az esetben, hogy jutott-e genny a hasüregbe, vagy sem!? Arra gondolni sem akartam! Fél 4 -re értünk haza. Most fogalmam sincs, hogyan tudtam haza vezetni. Persze aludni már nem tudtam. Egyik cigit szívtam a másik után és fohászkodtam. Néha-néha elbóbiskoltam. Fél 8-kor a telefon csöngésre riadtam. Az orvos telefonált, tudtam! Remegett a kezem, amikor felvettem a telefont, mert nem tudtam mire számíthatok. Bonnykám túl van a mütéten, szerencsére nincs komplikáció. Kapja az infúziót és ha továbbra sem lép fel nála szövödmény, talán holnap haza hozthatom. :)
De megnyugodni még mindíg nem tudok. Reszeket a szívem érte! Alig várom, hogy újra átölelhessem, Ö pedig rám mosolyogjon.